Egy futó! Meg még egy! Meg még egy! …és persze még pár, a romantikát
kereső párok jönnek velem szembe, mert nálam senki nem siet jobban befelé a
szigetre, mint én. Jó persze, a bringás és a busz azért „lenyom”- ami a
gyorsaságot illeti -, de senki és semmi más nem! Egy-két kutyát sétáltató gazdi
is keresi a nyugalmat itt magának, miközben kedvenc négylábúja ide-oda futkos.
 |
| Éjszakai pompában a felújított szökőkút |
Én, ezekkel az információkkal mit sem törődve igyekszem a
Duna partjára, ahol már Máté barátom vár, hisz a horgászatunkat előre leszerveztük,
mert általában én nem érek rá, kivéve a mai estét, köszönhetően annak, hogy a
táncpróbánk elmaradt. Ekkora sanszot nem akartam kihagyni, ráadásul már több
hete igyekeztünk valami jó időpontot találni arra, hogy bandázzunk úgy, mint
régen egy kicsit és közben horgásszunk is.
Hamar a partra értem, mert nem sokat kellett sétálnom ebben
a sötétben, amit, egy cseppet se bántam. Figyelnem kellett, ne essek orra a
horgász cuccaimmal, miközben a meredek parton lépkedek lefelé, egészen a
kövezésig, ahol Máté és rég nem látott barátom is, DFeri fogadott. Az üdvözlések után jöhetett a feeder botok
felszerelése. Két botomra hamar kész lett a szerelék, hisz a hidegben nem
akartam túl spirázni, egyszerű és gyors megoldást akartam alkalmazni. Itt, a
Dunán is már sokszor bizonyított a dupla hurkos végszerelék, így a mai estére
is ezt választottam. Most is, mint megannyiszor, Bagolykeszeg (Ördögh Máté)
hozott nekem friss és fagyasztott halakat, melyekkel csalizhattam, hiába, na,
üres horoggal nehezebb halat fogni. Köszi, Máté.
Micsoda falat
Az egyik horogra géb szeletet raktam, majd reptettem is a kövezés szélére, míg a másikra egy kis keszeg darabkát és szárnyak nélkül repülve, a parttól 25 méterre csobbant a Duna vizében. Világító patronjaim jól láthatóak voltak, ezért jöhetett a rég várt sztorizgatás. Ki? Mit? Mivel és hogyan fogta? Laikusnak unalmas téma, de nekünk, horgászoknak, teljesen normális információkban gazdag párbeszédek zajlottak le.
Alig, hogy 10-15 perc telt el, spiccem mozgásba lendült, ennek
köszönhetően már hat szem követte minden egyes rezdülését és jöttek az ötletek.
Kapás! Vagy, csak a vízben úszó falevelek csinálták a galibát. De, nem, mert
ismét jelez a piros rudacska, hogy itt bizony valaki megéhezett! Oda guggoltam
botom mellé, hogy a következő jelzésnél hamar be tudjak vágni. Mikor a spiccem
ismét mozgásba lendült, nem tétlenkedtem, éreztetni akartam harcos társammal,
hogy merre van a part, hiába szeretne más irányba úszni. Nagy ellenállásban nem
volt részem, de abban szinte biztos voltam, ezúttal nem menyhal lesz horgomon.
Mivel szerelékem nem volt messzire dobva, hamar megpillanthattuk szép ezüstös
köntösét ellenfelemnek. Nagy meglepetésemre egy balin éhezett meg csalimra,
amit teljesen meg tudtam érteni. Nem volt a kapitális darabok egyike, sajnos
még a minimális 30 centimétert se érte el. Persze, egy percig se bánkódtam,
hisz a fényképezés után, már vissza is engedtem a hullámok közé.
Utálom a vakut
Hammm:)
Újabb csalizás következett, majd a kövezés szélére dobtam
vissza szerelékem. Ha már itt vagyok, kitekertem a másik botom is, hogy
megnézzem mi a helyzet vele. Elakadt? Falevél tekeredett a damilomra?
Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, így jöhetett a dobás. Ezt a
szerelékem kicsit beljebb dobtam, hisz azt az infót kaptam, hogy inkább 20
méternél beljebb esznek a halak. Figyelve a két kolléga taktikáját, ők tényleg
jobban megsuhintják botjaikat.
A kapástalan időszakot beszélgetéssel töltöttük ki és mit is
szépítsünk a dolgokon, sok téma volt, hisz hosszú ideje nem találkoztunk. Menet
közben hol a spiccem-figyeltem, vagy a Margit hídra pillantottam fel, mert
ritkán látom így a várost és olyan szépen ki van világítva.
Közös nevezőre jutva, megállapítottuk, hogy mindenki meg
akarja nézni a csalijait mi újság van. Mielőtt
én is beálltam volna a tekerők sorába, ittam egy kis teát, mert november lévén
elég hűvös idő volt. Miközben békésen kortyolgattam meleg italom, a kis piros
jelző, ismét mozgásba lendült. Nem csak az én, de barátaim érdeklődését is
felkeltette ez az esemény, mert ismét közelebbi botomon volt kapásom. Gyors,
határozott kapások következtek, melyre ismét egy magabiztos bevágással
válaszoltam. Uszonyosomnak nem igazán tetszett a viselkedésem, ezért igyekezett
a parttól távolodni, amit nem nagyon akartam hagyni. Dferi és Máté is egyre
kíváncsibb lettek, mit fogtam, hisz őket már az is meglepte, hogy az este
mindkét kapása, a part széli horgaimra felhúzott csalijaimra volt. A második
halam sem tanúsított nagy és sokáig tartó ellenállást, de egy percig sem
szomorkodtam. Ilyen időszakban minden kapás ajándék. Már csak pár métert
kellett tekernem a damilomból az orsó dobjára, mikor megpillanthattuk a második
halam. Egy fogakkal teli, ragadozó hal figyelmét sikerült a halszeletemnek
felkeltenie. Máté barátom már le is ment a kövezés szélére, hogy hamar kézbe
vegye ezt az éhes süllőt, amit fogtam. Nagyon örültem neki, igazi meglepetés
volt számomra, még akkor is, ha nem volt egy rekordlistás, hisz méreteit
tekintve, már igazán közel járt a 40 centihez, de ennél nagyobbak is úszkálnak
ebben a nagy és izgalmakkal teli vízben, mely Buda és Pest között folyik. Gyors
fotózást követően őt is visszaengedtük, hogy kedvére úszkáljon tovább,
szaporodjon és másoknak is örömet okozzon.
Izgalmas este volt ez a mai, mert bár menyhalazásra
készültem, a vízparton töltött másfél óra alatt volt két kapásom, melyeket meg
is tudtam fogni. Balinom és süllőm fogásai is örömömre szolgált, hisz ritka
pillanat volt ez a mai, hogy végre ismét össze tudtunk futni, akár „csak” egy
ilyen rövid, másfél órás pecára. Itt az ideje pakolnom, mert a botjaim hamarosan
lecserélem a tánccipőmre és irány a parkett az este és az éjjel hátralevő
részében.
