25000 MEGTEKINTÉS ÉS A LEGNEPSZERŰBB CIKK

Pár éve, egy akkor még talán megfontolatlan ötlettől vezérelve, bloggolásra adtam a fejem. Tettem ezt azért, hogy esetleg majd évek múlva is legyenek emlékeim a horgász kalandjaimról vagy esetleg ez majd másokat is fog érdekelni. Merre jártam? Mit fogtam? Miket tapasztaltam? Hogy csináltam? Milyen volt a végszerelékem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkáltak akkor a buksimban, majd belekezdtem.

Számomra hihetetlen, de a napokban az oldalszámláló átlépte a 25000-es számot! Kiderült, hogy másokat is érdekelnek a történeteim, nem csak engem, bár ha a barátaim ezt olvassák, akkor most nekem gratulálnak, hogy milyen kitartóan kattintgattam az oldalamra, úgy kb. 24000-szer J

Köszönöm a sok érdeklődést, nagyon jó érzés. Ha már itt tartunk, pár hete már a Google+-on és a saját YouTube csatornámon is találsz újdonságokat, melyek velem kapcsolatosak, de ezeket nem láthattad, hiszen ezen az oldalon nem voltak fent, de talán érdekelnek. Gyere és kövess ott is, mert megéri. Na, de térjünk vissza az eredeti témához.

Mivel mással is ünnepelhetnénk meg ezt a szép eredményt, ha nem a legolvasottabb cikkemmel, de nem úgy, mint ahogyan anno azt megosztottam, hanem egy kicsit rendhagyó köntösben.

Pötrétei kalandom első része volt a legtöbbet látogatottabb írásom, így erre esett a választás. Persze lesz benne egy csavar.

Ez a cikkem évekkel ezelőtt, hat oldalon jelent meg az Euro Horgász nevű magazinban, melynek ott is nagy sikere volt. Ennek köszönhetően, álljon most itt az újságban megjelent történetem:

Pötréte, egy kicsit másképpen

Egy hosszú, fárasztó autóút után érkeztünk meg csütörtök éjjel, Zala megye egy kicsiny falujába, a nagyszülőkhöz. Az apropót a Nagypapa 80. születésnapja adta. Mivel a család nagyja és a Papi is nagy pecás, természetesen horog nem maradhatott szárazon, ezért halfogás is szerepelt a programban. De melyik vízre is látogattunk el? Hát Pötrétére!

 

Mit érdemes tudni Pötrétéről?

E csodálatos táj Zala megye középső részén, a Szélvíz völgyében fekszik. Zalaegerszegtől 29, Nagykanizsától 28, Lentitől 40, Keszthelytől pedig 28 km-re található. Az egyes és kettes tavak az 1970-ig tartó tőzegkitermelés következtében jöttek létre, majd a bányászat befejeztével a talajvíz gyorsan feltöltötte a gödröket. Így alakult ki az I- es tó, ami inkább nádasos, nyílt vízterületekkel rendelkezik, és egy afféle pontyos, intenzíven telepített állóvíz, ahol nem érvényes az általános ponty tilalom. Ezért is oly kedvelt hely, mert ugye, pontyra...... – majdnem - minden családnál szükség van (legalább egyszer az évben, Karácsonykor). A II - es tavon is találunk nádas részeket, de ez a víz vadregényesebb: tele van száraz fákkal és bokrokkal, a torzsák, gyökerek, törzsek, ágak horogmarasztaló rengetege kiváló búvóhely az itteni halak apraja-nagyjának. Mindkét tóban fogható vörösszárnyú keszeg, bodorka, karikakeszeg, dévérkeszeg, compó, kárász (arany és ezüst egyaránt), ponty és persze csuka is. Én még sehol nem láttam olyan szép vörösszárnyú keszegeket, mint itt, Pötrétén. Ezek (illetve más fehérhalak) állománya biztosítja a ragadozó halak bőséges táplálékát, és egyben a keszegfélék sokasága kiváló szórakozási lehetőséget is nyújt a horgászni vágyóknak.

 

Mindkét tó medre jellemzően puha iszapos, ami nagyban megnehezíti a horgászok lehetőségeit. Tavaly az egyes tavon megálltunk egy nádfal előtt, ahol a csónak leszúró karóját (akaratunkon kívül) egy könnyed mozdulattal, szinte az egész rudat a vízbe toltuk. Van, ahol 2-3 méter mély a víz, de akad olyan rész, ahol a 30 centit se éri el a vízmélység. Akik nem szeretnek korán kelni, azok figyelmébe ajánlom a csónakbérlési lehetőségeket (horgászbolt, kocsma), mert a kevés parti horgászhelyet hétvégenként nagyon hamar elfoglalják.

 

 

Kérünk engedélyt a horgászásra!

A hajnali egy utáni lefekvés miatt tudtuk, hogy pénteken a kakas kukorékolásakor mi még bőven az ágyban leszünk. Mire e napon sikerült mindent elrendezni, már a Nap is egyre közeledett nyugati irányba, azaz már jócskán kettő órára járt az idő. Fél napra már nem akartunk napijegyet venni, ezért a II-es tó és a mellette csordogáló patakok ritkábban látogatott részeire igyekeztünk a földeken, a vadász mezőkön, az erdőn át, hogy minél több természetképet és videofelvételt készíthessünk, ha már így alakult.

A szombati napra is csak sétálós, tapasztalatgyűjtős programot terveztünk, mert nem tudtuk, hogy merre mozognak a halak, és milyen új helyek vannak idén, ahol talán eredményesebbek lehetünk majd vasárnap. Korábban már megfigyeltük (majd szerencsénkre most ismét láthattuk is), ahogy a pontyok ívnak a sűrű fák között, de azt soha nem gondoltam volna, hogy az akár 8-10 kilós példányok is ki-kiugranak a vízből, forognak a szemünk előtt. Akik aznap próbáltak szerencsét, dévért, karikát fogtak, és az éhesebb pontyok közül is horogra keríthettek egy-egy darabot. Séta után irány a horgászbolt, hogy vasárnap hajnalban végre mehessünk lógatni. Hoppá! Zárva! Ahogy a kocsma is, ahol szintén lehetőség lett volna jegyet venni. Felhívtam a horgász boltos hölgyet, mert vasárnap reggel már pecázni szerettem volna. Kedvesen felajánlotta, hogy az ünnep miatt nincs nyitva délután, ráadásul elutaztak, de ha este nyolcra átgurulunk hozzájuk, akkor szívesen ad másnapra napijegyet és csónakot is. Oh, fény az alagútban! Már csak az előttünk álló közel négy órát kéne elütnünk valahogy.

Végre horgászhatunk!

Vasárnap reggel borús, esős napra ébredtünk, de legalább megvehettük a napijegyet. Először a közeli patakban szándékoztunk spiccbotozni egy kicsit, hogy megnézzük, miféle és mennyi hal él benne. Itt-ott átszakadhattak a kicsi gátak, és a madarak is besegíthettek a telepítésben. Ezt a pecát maximum 1-2 órásra terveztük, mert ha „leszakad” az égbolt, akkor nagyon pórul is járhatunk. A vízfolyást magunk mögött hagyva, egy vad, ismeretlen tóra bukkantunk.

 

Ha már erre jártunk, akkor természetesen itt is tiszteletünket tettük. Uszonyos barátainkat néhány gombóc etetőanyaggal igyekeztük a közelünkbe csalogatni. Szerencsére nem kellett sokat várnunk az első, csontira kiéhezett halacskára. A vadvíz igen kegyes volt hozzánk, mert az idő rövidsége ellenére is nagyon változatos fogásban lehetett részünk. Horgainkon láthattunk bodrikat, szép vörösszárnyúakat, karikákat, sügért és naphalat is, melyeket fényképezés után vissza is engedtünk e csodálatos vízbe. Nem maradt más hátra, mint hazasétálni az ebédre, reménykedve egy délutáni nagy horgászatban, kellemesebb klímában.

 

Ebéd után az égboltra nézve levontuk a következtetést: talán sütni fog a Nap. Akkor hát irány a vízpart! Barátnőm öccse és országos cimborája már kint voltak, mert ők már előző nap este megvették az engedélyt. A bérelt csónakot sem akarták parlagon hagyni, ezért kora reggel már vízen voltak. A tervük az volt, hogy felrakják a motort a ladik végébe, majd az évek alatt bevált helyeket megnézik. Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk, mert nem a szokásos egy-két hétre jöttek, csak néhány órájuk volt arra, hogy (méretesebb) halat is fogjanak.

Mi sem tétlenkedtünk, zsebünkben a zsugával, heves szívdobogások közepette faltuk a kilométereket a verdával, hogy mi is ott legyünk e csodálatos víz partján, és horgászhassunk, amíg az időjárás engedi. Alig hittünk a szemünknek, már csak kevés ígéretes, szabad hely maradt.

Jó lenne, ha…

Én ezen a szakaszon az egyes tó felé csak néhány helyet preferálok, mert nem rajongok a villanyvezetékek alatti horgászásért. Jó lenne, ha ezeket az oszlopokat és a kábeleket egyszer megszüntetnék, mert azon kívül, hogy horogmarasztalók, csúnyák és eléggé tájidegenek, mi több, szinte évente meghal egy horgász, mert a botja közvetíti a nagyfeszültségű áramot a testébe. Hogy hasznosak-e a vezetékek? Passz. Ha esetleg lenne a kempingnek (na, ez durva fogalom) egy leágazása… Igaz, hogy én még soha nem aludtam kint sátorban ott, de akik szoktak, azok biztos örülnének neki. Bár, ők sok dologtól boldogabbak lennének, mert az egyes tónál azt a területet, amit kempingnek hívnak - vélhetően azért, mert ott több sátor leszúrására van lehetőség - nagyon messze van, attól, amire egy átlagos ember gondol a szó hallatán.

De mégis, nézzük az én évek alatt szerzett tapasztalataimat a Pötrétei I-es tó kempingjéről: van egy földterület, amit két oldalról fás, bokros és nádas rész ölel körbe. Az egyik oldalon, ha sátrad úgy rakod le, akkor láthatod a vizet, ahogy ugrálnak a halak, a gyenge szellő mozgatta nádast, a töklevelest szebbnél-szebb tavirózsákkal. Ezzel nincs is semmi gond, mondhatni: ez Ámerika!J Majd marad még egy szabad oldalunk a közlekedésre. Ennyi! Se áram, se csapvíz (még szerencse, hogy a csónakkikötőnél azért az van), se WC, se kuka! Ez azért elgondolkodtató, a vadkemping talán helyesebb kifejezés lenne. Azért a teljességhez még hozzá tartozik, hogy mind a két tó esetében a kikötőknél kihelyeztek egy-egy pottyantós WC-t, kukát.

Szóval, jó lenne, ha több horgászhely közül választhatnánk, kulturáltabb táborhely várna a vendégekre. Így talán több lehetőség nyílna a napijegyek megvásárlására és eladására, illetve nem ártana, ha a weboldalukat nem csak egyszer frissítenék, évente. Nagyon sok horgász jár oda a környező településekről, de még Budapestről, Debrecenből, Romániából, és még sorolhatnám, a németeket és az osztrákokat nem kihagyva. Szóval: friss hírekre lenne szükség, aktuális információkra.


Na, de térjünk vissza oda, hogy...

Alig hittünk a szemünknek, már csak kevés ígéretes, szabad hely maradt. Én a kettes tavat választottam, ahol ágakkal és törzsekkel van telel a víz. Szeremcsémre  a szomszédasszony mellett volt még egy nem túlakadós, szinte tisztásnak mondható szabad terület. Neki már akadtak remek kapásai. Jó jel. Egyik kedvenc matchbotomat vettem elő, mert én inkább az úszós készséget részesítettem előnyben a Pötrétei tavakon. A közeli dobások miatt kis pávatollas úszózást terveztem. 

A halak nagyon nem akartak kegyeikbe fogadni, a piros antennán semmi rezdülést nem figyelhettem meg. Se fel, se le, se oldalra. Sebaj, addig hátrafordulok egy kicsit, hogy átnézzek az egyes tavon lévő társaimhoz. Persze ezt könnyen megtehettem, mert a távolság körülbelül 3,5 méter volt. Hát, ott se sok fű termett. Mindenki imádkozott, reménykedve, hátha történik azon kívül valami, hogy megkapja a Nap. Lali eleinte karikák, kárászok és dévérek színesítették a napjukat, míg mi tovább sasoltuk mozdulni nem akaró úszóinkat.

A kapástalanságot megunva, arrébb mentünk egy másik helyre, ahol délelőtt fogtak pár pontyot, és volt néhány szakítás is. Az elmúl pár évben még soha sem fogtam a bajszosokból, ezért nyugodtan vetettem be a horgomat, rajta csonti-kukorica kombóval. Ha a felszerelésemről kéne beszélnem, akkor azt mondanám, hogy az esélytelenek nyugalmával, csak etetni mentem. Nekem 18-as főzsinór volt feltekerve az orsómra, rajta egy 6 grammos úszó, és a 14-es előkére egy 14-es Gamakatsu horgot kötöttem.

 

Valami megmozdult – a szélen kívül

Közben feltámadt a szél, ami kis idő elteltével szinte viharossá erősödött. Lali is elcsendesedtek a kapások, majd - ha még ez se lenne elég - elkezdett szemerkélni az eső. Kicsit összepakoltunk, hogy ne ázzon el mindenünk. Mire visszanéztem ez előttünk kissé tarajos vízre, azt veszem észre, hogy hiába keresem az úszóm. Igen! Kapásom van! Gyors bevágást követően éreztem, hogy az akasztásra nem a legjobb pillanatot választottam, mert könnyed mozdulattal tudtam kitekerni a felszerelésem. Sebaj, végre jött hal a közelembe! Lali és a Norbi közben kitalálták, hogy bemennek a csónakkal, és keresnek egy nádasoktól szélvédettebb zugot maguknak. A vizet pásztázva egy közeli helyet vettünk észre, azzal a területtel szemben, ahol tavalyelőtt a keresztfiammal együtt a partról horgásztunk.

Hát, az egy felejthetetlenül negatív élmény volt. Még sötétedés előtt érkezett meg egy spori, és miután megbeszéltük, hogy nem maradunk sokáig, elővett egy nagy diszperzites vödröt, majd bement etetni. Amit 5 perc múlva éreztünk, azt senkinek sem kívánom. Az áradó szaggal vallatni lehetett volna bárkit, de tényleg: BÁRKIT, akár a legkeményebb akciófilmben is. Már vártam, hogy partot érjen, mert a siker titkát én is tudni akartam. A választ kedves mosoly kíséretében kaptam: „ezt a kukoricát még tavaly ilyenkor áztattam be, egy nagy hordóban, és ma nyitottam ki először!” Aha, hogy milyen mázlisták vagyunk. Gyorsan megnyugtatott, hogy ezt nagyon szeretik a kettes tavon a pontyok és az amurok.

Nos, visszatérve a történetemre, a két fiú csónakba pattant, hogy tegyenek egy próbát azon a helyen is, reménykedve a jó placcon, dacolva a már-már orkánná terebélyesedő szélben. Mi sem örültünk ennek az időjárásnak, mert szűk állásunkból ilyen erős szélfúvásban elég nehezen tudtunk bedobni. Az ideálisnak éppen nem mondható időjárást azonban a halak igyekeztek egy kicsit feledtetni velünk, mert a karcsú piros antennám vége a víz alá igyekezett. Hiába kezdett erősebben verni a szívem, tudtam, hogy várnom kell még egy kicsit. Szerencsére ezúttal jól döntöttem, mert a bevágás pillanatában éreztem, jól akadhatott a horog. E gondolatomat az is alátámasztotta, hogy amint balra indult el a hal, az irányítás átvétele is elég jól sikerült. A kapás észlelésétől számítva pár perc múlva már a merítőhálóba terelhettem életem első pötrétei pontyát! A szájszélbe akadt horgot gyorsan kiszabadítottam, készült pár fotó, majd gyorsan vissza is engedtem drága pikkelyes barátomat a vízbe.

 

Lássuk a következőt!

 

Ezután - bízva az amurokban, dévérekben, compókban és az éppen még talán nem nászukat ülő (akarom mondani, úszó) pontyokban - bedobtam még egy kis marék kukoricát magunk elé. Néhány perc elteltével, csalizást követően már repült is a horgom a vízbe. Hamarosan ismét kapást jelzett az antenna. Ennek a fele se tréfa! Ismét türelemre intettem magam, hogy ne kapkodjam el a dolgot. A beakasztást követően éreztem, hogy érdemes volt kivárni, mert úgy tűnt, az ereje teljében levő halacska nem viccel velem. Kitért jobbra, de mire Titi kivette volna a felszerelését, addig őnagysága gondolt egyet, és célba vette a másik irányt.

Oké, oké! Ne rohanj már annyira – gondoltam magamban-, adj nekem is egy kis esélyt, hagy vezesselek én is egy kicsit a táncban. Ebben a pillanatban halam erejét fitogtatva elindult az akadókkal teli rész felé. Néhány pillanatig még „partiképes” voltam… majd nagy megkönnyebbülést éreztem, mármint nem lelkileg, hanem ami a hallal való fizikai kapcsolatot illeti. Amit akkor mondtam, azt most nem írnám le... A szerelékem megvizsgálva rögvest feltűnt, hogy a Gamakatsu 1310N típusú horgom eltört. Hm. Akkor kötök egy másik előkét, arra vastaghúsú horgot. Maradtam a márkánál, de egy 2260B, 12-es horognak adtam új bizalmat. Tudom, most sokan nem értik, hogy miért ilyen horgot használtam, de ha kapásainkat megszámoljuk, akkor egyértelművé válik, hogy jól határoztam, amikor a finomabb – és egyben gyengébb – szerelékre szavaztam. A csónakos különítmény tagjai közben partra szálltak, mert a viharos szél mellé társuló szakadó eső már az ő kedvüket is elvette. Ezt nem is csodáltam. Nyílt vízen, csónakban hatványozottabban érezhetőek az időjárás viszontagságai. Mindenki abban reménykedett, hogy legalább az eső eláll. Nálunk közben pörögtek tovább az események, így könnyebben vészeltük át a zord klímát. Titinek volt egy jónak mondható kapása, de a jó időzítéssel – a bevágást illetően - neki sem volt sok szerencséje. Lelkesedése ennek ellenére sem hagyott alább, ezért undorító időjárás ide vagy oda, megegyeztünk, hogy sötétedésig maradunk.

 

Minden jó (kivéve az időjárást), ha jó a vége

 

Hiába reméltük, hogy legalább a szakadó eső alább hagy, a felettünk gyülekező felhők semmi jóval nem kecsegtettek. Lajosék csónakba szálltak, mert a kölcsönzött „lélekvesztőt” vissza kellett vinniük a kikötőbe, és mivel már sötétedett, nem tudtak tovább várni. Nagyon nem irigyeltem őket, mert nem lehetett túl hálás dolog ilyen körülmények között ladikban ülni, és a szél által korbácsolt hullámokra fittyet hányva, átázott ruhában ismételten átszelni a vizet. Még az a szerencse, hogy magukkal hozták a motort, ami most aztán nagy segítségükre volt.

Én még fogtam egy szép, tenyeresnél nagyobb törpeharcsát, majd azt követően még egy karikát is partra terelhettem. A vasárnap sok esőzésben, erős – nem ritkán viharos - szélben telt, de szerencsénkre halban viszonylag gazdag délutánt tudhattunk magunk mögött. Természetesen azt sem feledtem, hogy megtört a négy éve tartó sikertelenségem, mert idén végre megfogtam első pötrétei pontyomat is.

Szinte teljes vakságban, átázva, az erős széltől átfújva igyekeztünk gyorsan összepakolni, és hazaindulni. Nagyszüleimnél természetesen nem maradt más hátra, mint átbeszélni az egész napot, és a tapasztalatainkat összegezni, egy finom vacsora közben. Bár – szokásával ellentétben - a Papa sem a születésnapján, sem másnap nem horgászott, de jó volt látni, hogy nagyon jól érezte magát velünk kint a vízparton! Hisz a horgászat lényege erről szól: kikapcsolódni a vízparton, nem feltétlenül egyedül, hanem a barátainkkal, családtagokkal, szeretteinkkel együtt is.  Ha minden jól alakul, akkor talán már nem is kell olyan sokat aludnom a következő pötrétei kalandokig…