Új nap, új lehetőség! Én is ezt remélem, mert az előző
cikkemben (klikk ide) szinte semmit nem fogtam, viszont sok értékes
információval gazdagodtam, ami sokat érhet a későbbi horgászataim alkalmával.
Az áradó dunai vízállásban nehezen lehetett megközelíteni
a mai napra kiszemelt helyemet, de megpróbálkoztam vele, hátha.
 |
Itt se lehet horgászni, de sebaj…
|
Az erdő szélén
egy kőrakás tetején húztam fel utcai ruhámra a melles csizmám, majd szinte
mindent visszapakoltam a hátizsákba, hiszen innen még közel száz métert kellett
sétálnom a néhol derékig érő vízben, felszerelésemmel a hátamon, botokkal és
kamerával a kezemben. Nem tűnt egyszerűnek, de sose voltam normális. Ugye,
ilyenkor szokott az elhangzani, hogy senki se csinálja utánam, mert
életveszélyes az, ami most fog következni. És tényleg!
 |
Itt még azt hittem, hogy nem lesz nagy feladat végigmenni a
kőgáton
|
Azt terveztem, hogy egy kőgát tetején sétálok végig a fák
között bujkálva, szlalomozva egészen a Duna...
...fő ágáig, ahol már jól húz a víz,
és ott van egy visszaforgó, reményeim szerint tele éhes halakkal. Miért fontos
ez? Azért, mert tőlem balra egy kis öböl van, ahol tegnap horgásztam szinte
kapás nélkül, és jobbra az ártérben egy összegyűlt, száraz ágakkal teli kis
tavacska alakult ki, és én nem itt szeretnék próbát tenni. Azzal tisztában
voltam, hogy ha lelépek a kőgátról, azzal komoly bajba is sodorhatom magam,
mert a magas vízállásnak köszönhetően itt mellettem már akár két és fél, de
akár három méter mély is lehet a víz. A melles csizma sok dologtól megvéd, de
az ilyen esetekben már nem. Ha befolyik az ágakkal teli víz, akkor ott nincs
kiút, éppen ezért igyekeztem a lehető legóvatosabban közlekedni a köveken.
Kezembe vettem egy hosszú száraz fadarabot, amivel az előttem lévő medret
igyekeztem feltérképezni haladásom során. Hamar kiderült, a botjaimat a fákra
kell akasztanom, ennyi cuccal életveszélyes a közlekedés. Apró léptekkel tovább
masíroztam, de a fák kerülgetése is tovább lassította kis expedíciómat.
 |
Botom egy faágra akasztottam, mert egyszerre kellett kapaszkodnom és a
medret tapogatnom
|
Az
adrenalin szintem elég magasra szökött, de igyekeztem koncentrálni, hogy
mihamarabb kitapasztalhassam, járható-e ez az út. Menet közben észre se vettem,
hogy a hátizsákom egynegyede már a vízben lubickol. Oh! Bakker! Nem fog ez így
menni! Ha táskát kint kell hagynom, nincs értelme az egésznek. Megálltam egy
pillanatra, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Az út feléig se jutottam még el a
botok nélkül, és máris rengeteg időm ment el. A horgászat végén a sötétben sem
fogok tudni visszajönni, ezért nem maradt más hátra, feladtam. Megnéztem egy
másik útvonalat, hátha onnan ki tudnék menni a visszaforgóhoz.
Fák és ágak között bukdácsolva igyekeztem vissza a fára
akasztott botjaimért, majd tovább a partra, ahol végre nagyobb biztonságban
sétálhattam, mint az ártérben. Pár lépéssel távolabb egy kis erdei
ösvény fogadott. Hoppá! Itt az új lehetőségem, talán mégis összejön az, amit
szerettem volna.
 |
Bízok abban, hogy ha követem az ösvényt, akkor találok egy
kis száraz területet
|
Látszott, hogy normál vízállásnál gyakran jártak erre a
sporik, mert ki volt taposva a csapás a gazok között. Ezen a helyen csak
comb közepéig ért a Duna vize, így bátrabban sétáltam. Nem sokkal később ismét
magasra nőtt dzsungelben voltam, ahol megint jól jött a „tapogató” fa, amivel
az előttem lévő részt pásztázhattam. Rövid gyaloglást követően még mindig
combig érő vízben értem ki a Duna pillanatnyilag láthatatlan partjára. Normális vízállásnál itt szokott lenni a part, ahol sétálunk és innen mélyül a meder 4-5 méteres mélységig. Követtem a partoldalt és mi történt velem? Szinte teljesen
kijutottam oda, ahova az elején szerettem volna. Jessz! Csak egy baj volt: ott
is annyira magas lett a víz, hogy állnom kellett volna végig a horgászat alatt,
méghozzá úgy, hogy összes cókmókomat is a kezemben fogom, mert
civilizáció híján arrafelé sehol nem akadt kabátakasztó fogas, tároló szekrény,
vagy ilyesmi. Így jártam! Hátra arc, kerestem valami új helyet, mert már nagyon
horgászhatnékom volt!!!
Mivel a közelben volt még egy kis öböl, arra gondoltam,
kimegyek a spiccére, és onnan fogok pecázni. Pár perc séta után már ott is
voltam, igaz nyakig sárosan, de kit érdekelt? Horgászni jöttem!
 |
| Itt lesz kihívás |
 |
| Konkurenciára nem számítottam |
Újra kellett szerelnem a pálcákat, ezért a lágy feeder
botomra egy gubancgátló csövön fűztem át a 20-as főzsinórt, aminek a
karabinerében fityegve egy 50 grammos ólom adta majd a súlyt. Ütközőnek egy
gumi gyöngyöt húztam, majd egy mini forgó zárta a sort, amibe tizenhatos
előkére egy tizenkettes horgot kötöttem. Csalizás után reményekkel telve repült
a csonticsokor egy vízben ázó bokor bal oldalához közel.
 |
| Vadregényes táj |
A picker gyűrűin tizenhatos damilt bújtattam át, majd egy
harmincöt grammos kis súly következett, amit szintén egy gumi gyönggyel akartam
megütköztetni a mini forgó előtt. Hosszú előkémre egy tizenhatos horgocskát közöttem,
amire csak három szem csontit húztam fel. Ezt a szereléket magam elé dobtam,
hogy nagyobb területet ismerjek meg.
 |
Vajon lesznek kapásaim? Én bízok benne!
|
Alig kellett várnom az első - meglehetősen vehemens - kapásra. A bevágást követően hamar partra terelhettem első keszegem, akinek igazán
örültem.
 |
Szép és egészséges keszeg, kell ennél több?
|
Alig volt időm újra csalizni, mert a másik botom spicce úgy remegett,
mint a kocsonya. Egy határozott bevágást hajtottam végre és jöhetett a merítő
fej. Soha rosszabb kezdet ne legyen, persze csak akkor, ha az első két órás
életveszélyes barangolásaimat nem számoljuk most bele. Kapást kapás követett,
alig tudtam fényképezni, kamerázni, köszönhetően annak, hogy menet közben
leváltottam a csontikat trágyagilisztákra. A keszegek átlagmérete is csali
váltáskor nőtt meg jó tenyeresre, mert csontkukacra csak a kisebb „falevelek”
jöttek.
 |
| Bagoly portré |
 |
Soha rosszabb kezdés ne legyen
|
 |
| Megérte ennyit barangolni a keszegekért |
 |
| Csííz és már úszhatsz is tovább :) |
Igazán nagy élmény volt végre úgy horgászni, hogy szinte dobásonként
fogtam halat, és nem csak a tájat néztem, még akkor is, ha az most valóban vadregényes volt, amit jobban értékelek, mint a betonokkal körbe öntött, rideg
környezetet.
Giliszta fel, bot lendít, ráfog, lerak. Kicsit
megfeszítettem a damilt, miközben a szemem sarkából azt láttam, hogy a másik
botom spicce már-már a vízbe lógott.
 |
| Gyönyörű dévérkeszeg |
 |
| Gyors fotó, mert... |
 |
| ...kapásom van :) |
|
|
|
 |
| Minden kifogott halam boldogan úszhatott tovább, mert visszaengedtem őket |
Nem volt idő a fejfájásra, de a
fényképezésre se nagyon. Rohant az idő és mire észbe kaptam, arra lettem
figyelmes, hogy beesteledett. Ideje volt hazaindulni, séta közben rácsörögni a
haverra, hátha ő is ráér holnap egy jó kis keszegezésre.
A cikk utolsó része hamarosan olvasható :)
